2015. június 4.

Elza baba

Elza gyakorlatilag első gondolatra megfogant, én pedig rögtön tudtam, hogy itt van.

Mindig úgy képzeltem, hogy ha megtudom, hogy rég várt babám bejelentkezik, határtalanul boldog leszek. Hát, nem voltam. Félelmet éreztem. Azt, hogy nem szabad örülni, hisz még bármi történhet. Bejelentkeztem orvoshoz, 3,5 hét várakozás következett,nagyon nagyon lassan telt. Közben nem mondtuk senkinek, és mi is csak félve beszéltünk róla.

Teljesen jól voltam, azon kívül, hogy nem volt étvágyam, kizárólag a friss zöldségeket tudtam megenni, de ennek örültem, jól esett, és legalább természetes ételeket kívántam, nem cukrot.
Ettől függetlenül a súlyom lassan gyarapodott.

Iszonyatosan lassan jött el az első vizsgálat ideje, de aztán ott volt az a csütörtök reggel amikor rettegve, félelmekkel tele mentünk az orvoshoz, egész úton alig beszéltünk.
Megnéztük, egy méhen belüli baba, szabályos petezsákkal, szikhólyaggal, pulzáló szívvel. 3mm.
5-6 nappal kisebb, mint kellene, a doki szerint néhány nappal később fogant, de én tudtam, hogy nem, és nem nyugodtam meg. 12 nap múlva kontroll.
Kérdezte, hogy beszéljünk-e valamiről, van-e kérdésem. Egy kérdésem volt: ha baj van, mit kell csinálni. A többiről, majd 5 hét múlva...
Akkor van baj, ha tenyérnyinél nagyobb élénk piros vért látok. Egyébként ne aggódjak, barnázás előfordulhat.

Ólom lábakon járt az idő. Folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy túl pici, hogy mi van ha legközelebb is elmarad a korától.

Továbbra is titok volt, és csak néha-néha beszéltünk róla, akkor is inkább gyakorlati dolgok és az egyre növekvő, lassan már titkolhatatlan pocakom kapcsán,

Vártam a június közepét-végét, az jelentette volna a kritikus első három hónap végét, amikor véget érhet a nagy aggódás időszaka.Megnéztük, hova megyünk genetikai vizsgálatra.

Olyan voltam, mint egy gyerek, aki a mikulást várta. Számoltam hányat kell aludni a következő vizsgálatig. Már csak 1 nap. Annyira felszabadító érzés volt, így keltem reggel. Kimentem pisilni, majd láttam, barnás folyás. Jó, ne gondoljunk rosszra, az orvos is megmondta, előfordulhat.
Napközben sem múlt el. Korábban eljöttem munkából, hogy pihenjek. Furán fájt a hasam, máshogy, mint addig.
Szép lassan mentem haza.
Gondoltam lezuhanyzom és lepihenek. Levetkőztem, és láttam, már élénk pirosan vérzem.Azonnal hívtam az orvosomat és Bálintot.
Majdnem 1 óra volt, mire a délutáni csúcsforgalomban átverekedtük magunkat a városon. Végig csak zokogtam, nem tudtam másra gondolni, mint, hogy elvesztem.
Beértünk, az ügyeletes orvos először megvizsgálta a beutalóval kontrollra érkező kismamát (?????)
Nagyjából fél órát várhattunk, de csak arra gondoltam, mindegy, mert nem tehetünk semmit úgysem.

Szólítottak. Elmondtam mi a helyzet, megvizsgált. Zárt méhszáj, élő magzat, de nem nézhettem meg a képernyőn. Ír egy kis hormont, amitől elmúlik a vérzés, és higgyem el, nem lesz semmi baj, még csak pihenni se kell, de futni azért ne menjek.
Megkérdeztem, hogy mekkora most.
- Mi?? és néz rám hülyén.
Hirtelen nem is tudtam mit mondjak erre...a gyerekem bazdmeg.
- Ja, az embrió? kb fél centi, de még kicsi, nem tudja pontosan megmondani.
Aha, köszönöm. az ultrahangon tized milliméter pontossággal le lehet mérni....dühös voltam.

Hazamentünk, de továbbra se nyugodtam meg.A vérzés nem állt el, egyre jobban görcsöltem. Ott ültem a sötétben éjjel és éreztem, a babám éppen életét veszti, és nem tehetek semmit.
Életem leghosszabb éjszakája volt, már sírni sem tudtam, minden csak fájt.

Reggel bementünk az egyébként esedékes vizsgálatra az orvosomhoz. Megnéztük. Már nem dobogott a szíve. 7 mm volt. Ez a 9.hétben nagyon nem megfelelő, sokkal kisebb volt, mint kellett volna, nem fejlődött rendesen már az elejétől kezdve, valószínűleg genetikai rendellenesség, amiről senki sem tehet, előfordul, nagyon gyakran, minden 5. terhességnél.
Két lehetséges megoldás van, vagy másnap bemegyünk a kórházba és altatásban megműtenek, vagy várunk egy pár napot, hátha magától elmegy.
Várni akartam. Nem akartam életem legnagyobb fájdalmát a rideg kórházi falak között fekve maga tehetetlenül és egyedül tölteni, másokkal egy szobában.

Ismét haza mentünk és csak sírtam. Nem tudtam mit tenni. Megsemmisültem. És azt éreztem, mindig is tudtam, hogy ez fog történni. Felhívtam anyukámat, jöjjön át.Átjött és akkor elmondtam mi történt. Hogy meghalt a kisbabám. Ugyan abban a pillanatban tudta meg, hogy volt, és hogy már nincs. Együtt sírtunk.
A fizikai fájdalmaim is folyamatosan erősödtek. Az, hogy altatnak ilyenkor már előrevetítette, hogy mennyire fog fájni.
Anya elment, egyedül maradtunk. Bálint, Én, és Elza baba, aki akkor már angyal volt.
Nem tudtam felfogni miért történt mindez és miért velünk.

Este 8 körül erősödtek a fájdalmak. Már ülni, feküdni sem tudtam. A fény is zavart és a hangok is. Sötétben lassan járkáltam, meggörnyedve. Vagy négykézláb "vajúdtam".
Nem akartam gyógyszert bevenni. Azt éreztem, legalább ez a hatalmas fájdalom elnyomja a lelki fájdalmat. Voltak olyan órák, amikre nem is emlékszem, a világomat nem tudva szenvedtem. Egy éles hasítás, elment a nyákdugó. Kicsit megkönnyebbültem. Utána legalább ülni tudtam. Bálinthoz bújtam és teljesen kimerülve egy keveset aludhattam. Majd éjjel egy következő fájdalmas hasítást követően Ő is végleg távozott. A teliholdban. Majd Bálint mellé rogytam és elaludtam.

Ez a kisbaba szeretett volna 9 hetet élni. Megadtam neki. Ő pedig megtanított arra, hogy mennyi minden nem számít, és mennyi mindent máshogyan kell csinálnom gondolati síkon. Nem szabad félni.
Napok óta gyászolom az Angyalkánkat. Sosem voltunk még egymáshoz ennyire közel sem Bálinttal, sem Anyukámmal. Gyújtottam egy gyertyát, szépen végig égett. Kiírtam magamból mindent.

Örökké emlékezni fogunk rád kicsi Elza baba, ez sosem fog kevésbé fájni.



2015. január 6.

Elengedés

Nem vagyok túl izgalmas társaság. Évente írok, akkor is ha nyűgöm bajom van. Még az esküvőnkről se írtam pf...
Amikor úgy érzem, valami olyan van,amivel képtelen vagyok megküzdeni, azt írom csak le...

Ezer másik posztom témája volt már a gyerek. Hogy mennyire szeretnék. A férjem még nem szeretne, és teszünk is ellene. Ettől függetlenül én reménykedem. Hiába csak 1%, legalább van mibe kapaszkodnom.
Ebben a hónapban valamiért meg voltam győződve arról, hogy majd most. Figyeltem a testem, hogy mi történik, a lehető leghamarabb meg akartam tudni. Elég jól megy nekem a befelé figyelés, érzem a peteérésem, és minden apró változást.
Pé-től számított 4-5.napon enyhe szurkálást éreztem alhasban. Majd másnap megint. Elvileg beágyazódás jele lehet. A mai volt a 4.szurkálós napom. Viszont méhszáj egyre lejjebb, egyre duzzad a méhem, más tünet nincs, úgyhogy valószínűleg a nagy reménykedésben annyira bebeszéltem magamnak, hogy már a tûneteket is produkálom.
Itt az ideje, hogy elengedjem a képzelt babámat. Nem élhetem így a napjaimat. Szerettem volna megsiratni, de egyszerűen nem ment, még nem, de érzem, majd jônni fog, és akkor talán enyhül az űr...

2013. október 19.

A dátum

10 hónapja vagyunk jegyesek, kb március óta tervezgetjük az esküvőnket. Több dátum is volt már, több helyszín, tágabb és szűkebb vendéglista, nagyszabású és visszafogott mire végre kialakult, hogy mit is szeretnénk igazán, kikkel és hol.
Kitűztük a dátumot és lefoglaltuk a helyszínt. Azt hiszem, ezek voltak a legfontosabbak. A helyszín jelentősen meghatározza a létszámot és vendéglátási (kaja, pia, buli) lehetőségeit, így már ezen sem igazán kell agyalni.

Bátran kijelenthetem, hogy nagyon belefáradtam ebbe a folyamatba, és őszintén örülök, hogy még 8,5 hónapunk van a nagy napunkig, addig talán újra felveszem a fonalat, és újra tudok majd izgatottan erről beszélni.
Voltak itt családi drámák, harcok és megalkuvások, de ezek mind hozzásegítettek ahhoz, hogy kialakítsuk ezt a mostanit, ami számunkra tökéletes lesz, csak ezt az elején még nem így hittük:)

Szóval, 2014.07.12.

2013. szeptember 1.

Szeretem a munkám!

És nem csak azért, mert végre van:) Hanem úgy igazából nagyon szeretem! Lassan letelik a próbaidőm is, és remélem hosszabbítanak.
Vége van egy olyan munkám, ami változatos, amit élvezek - annak ellenére, hogy nem túl szakmai -, ahol szeretem a kollégáimat, ahol engem is szeretnek, ahová jó járni, ami kicsit háttérbe szorította az egyéb nagy vágyaimat(igen, gyerek kérdés, és ennek most nagyon örülök).

Légyszilégyszi maradjon ez továbbra is ilyen jóóó

2013. április 21.

Tùl a holtponton

Most kivételesen nem időhiány miatt nem írtam. Egyszer csak egy durva hullám alján találtam magam és jó sokat idôztem ott...persze nem direkt, csak nem találtam/találok megoldást. Még mindig munkát keresek. 4,5 hónapja, aktívan. Ami azt jelenti, hogy nem elég, hogy mindenhová be vagyok regisztrálva, naponta órákat töltök azzal, hogy az álláshirdetési portálokra nem felrakott hirdetéseket megtaláljam. Cégek honlapján kutakodok, illetve a szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus, ellenben jó vagy közeli cégekhez beküldjem az önéletrajzomat, hogy dolgoznék náluk.
Van jó CV-m, van jó motivációs levelem, természetesen minden egyes álláshoz új. Nem tudom hány helyre jelentkeztem, de még eddig sehonnan nem hívtak vissza. Ez azért kiborító, főleg, hogy minden egyes kritériumnak megfeleltem, tök jó referenciáim vannak, és nem is kérek sokat. Szerintem. Iszonyatosan elkeseredtem, befordultam, és ez minden nappalomra és éjszakámra rányomta a bélyegét. Amikor csak volt egy szabad percem, ezen rágódtam. Szörnyű volt. Az a mázlim, hogy közben van pénzkeresési lehetőségem, így éhen éppenséggel nem halok, de sajnos ez ugye csak pillanatnyi, nem tervezhető és később semmilyen juttatásokkal nem jár. Mindig készenlétben állok és nagyon kiszolgáltatott a helyzet. De legalább nagyon szeretem:)
Volt kb 2-3 nagy kiborulásom óriás sírással üvöltéssel, hogy nem bírom tovább, nincs értelme az életemnek, aztán elmúlt. Már nem érdekel. Elfáradtam. Nem foglalkozom ezzel. Persze, ha látok valami jó kis hirdetést, jelentkezem rá, de az, hogy várjam, hogy hátha hívnak, már elmarad.
Néha elgondolkozom, vajon a sors milyen utat szánt nekem, mert lehet, hogy nem ezt, hisz régóta mindig ugyan oda vezet vissza.Mindig gyerekekkel foglalkozom. És tudom, hogy kéne az a saját, és akarom is, de félek, hogy nem jönnénk ki anyagilag, főleg úgy, hogy a minimumot kapnám, 28500 ft-ot. vagy egy pár ezer forinttal többet, mert az utóbbi 2 évben 9 hónapot dolgoztam....Előtte és közben fősulis voltam, tehát biztosított, de az az összeget nem növeli. Na mindegy. Meg kell várni, még Bálint is végez a suliban és lesz munkája. Ha neki egyáltalán lesz. Már ezen aggódom. Mondjuk a mérnök informatikával némileg könnyebb elhelyezkedni, mint a marketinggel, de ki tudja. Nem tudom, minden bizonytalan, és én folyamatosan csak félek, de nem tudok ellene semmit tenni.
Most élvezem a jó időt, spórolok, próbálkozom és kíváncsian várom, mi az én utam.
Közben pedig megvolt a 25. szülinapom, amit nem annyira viseltem jól, maradjunk ennyiben :P

2013. március 14.

Továbbgondolt vágyak

Nem egyszer írtam már kisbabás vágyaimról. Ezek mostanában kezdenek kicsit átalakulni...Nem csak azért, mert szinte minden napomat 4 gyerekkel töltöm, néha megspékelve plusz 2-vel (és ez baromi fárasztó tud lenni:)), hanem azért is mert ahogy egyre közeledik (sajnos még mindig távol van) az a bizonyos "start" dátum, úgy kezd megszállni a nyugalom és az izgatottság. És új vágyaim alakultak ki, amikre sokkal többet gondolok már. Eddig csak magamra gondoltam, arra, hogy milyen lesz kisbabát várni egyszer. Most pedig már azért szeretném nagyon, hogy lássam Bálintot a közös gyerekünkkel. Ő is változik mostanában és jó felé halad. A fejemben van a kép ahogy ő és egy loknis kisangyal egymásra néznek. Iszonyúan várom már!

2013. március 12.

Bors

Legutóbbi városi sétánk alkalmával végre ellátogattunk a Bors Gasztrobárba, ami egy új fiatalos lendületes kis étkezde. Leveseket, bagetteket, sütiket és limonádékat turbóztak fel a séf srácok. Én pl ettem egy chilis-kókuszos sütőtök krémlevest, szigorúan trendi elviteles pohárban (4dl) és egy kis méretű bagettet, mely a french lady névre hallgatott. Különleges helyben sütött bagettecske málnás lilahagyma lekvárral, edami sajttal és csirkemellel töltve. Szóval tényleg egy kulináris élmény, amihez nem kell puccba vágni magunkat, és nem kell a fél fizunkat ott hagyni. Ugyanis mindezért kemény 890 ft-ot fizettem és a két fogás között pihentem fél órát. Tehát elég:)
A sütiket és limcsiket én most sajnos kihagytam, a bagett így is egy engedmény volt.
Aki teheti, látogasson el, mert nem csak a kaják fantasztikusak, hanem a kiszolgálás is élmény. Sose láttam még ennyire lelkes és jófej csapatot! Le a kalappal előttetek fiúk!